Egyszer le kellene írni mindent!

Mindent, ami csak örömet okozott, ki tudja milyen hosszú utamon. Egyszer írok majd egy könyvet, ami hiteles históriája lesz mindannak, ami vagyok.
Már csak ki kellene találnom mi értelme van EGY könyvet írni...

egyelőre itt a honlap

Furcsa utinapló

Az utazás az én serkentõszerem. Olyan drog, ami által megértem a szenvedélybetegek belsõ késztetését, ami reálissá teszi számomra, hogy az élet a mozgás Fontos része az életemnek, hiszen új szerelmet találtam. Hosszú évek utazásai alatt midig is kerestem AZT a helyet - remélem érthetõ! Nem gondoltam, hogy a világ túlsó felén vár rám... Egy kis részlet az utolsó - családom nélküli - kóborlásról.

mottó:
"Egyszer talán le tudom majd írni mindezt, és erõsödik az érzésem, hogy ne úti napló legyen hanem sikerjelentés. Tudom, hogy egyszer még azt fogom megírni, hogyan történt, hogy volt egy legény Közép-Kelet Európából aki megtalálta a helyét a világ másik felén, és most elmondja Nektek milyen kicsi ez a bolygó ha megnyílsz, és milyen nagy a távolság Kerepestarcsáig, ha nem tudod Ki vagy és miért."

Nos, 12 óra repülés (London-Hong-Kong) és egy frissítõ talpmasszázs után újra gépen. Már "csak" 9 óra és leszállok Aucklandban. Ahogy elfoglaltam a helyem, - talán a talpmasszázs hatására - megszólalt a gyomrom. Ebédidõ! Pont 6 óra van, azaz otthon déli 12. Ehettem volna a Hong-Kong-ban a reptéren is, de a kiwi gasztronómiára szavaztam. Amit a NZ Airlines produkálta az elõzõ étkezések alkalmán az sok otthoni éttermet megszégyenítene, úgyhogy kíváncsian várom mi következik.

Isteni báránysült meg a sallang! Megérte. Repülés, filmek, izgalom ( valahol félúton olyan vihar volt, hogy a 747-es mint egy falevél úgy süllyedt 100-150 métereket. Ez még a repülést ismerõ utazóban is felébreszti a kisördögöt, hogy egy óceánba zuhant gépbõl kiúszva limitált az esélye, egy arra járó hajónak... stb - tudod(?),de hálistennek egy órán belül vége a hullámvasútnak. Vacsora. Pezsgõvel kezdek, száraz fanyar igazi étvágygerjesztõ, tésztasali rákkal, tengeri hal rizzsel, új kiadásban báránysült paradicsomos álommártásban, nem semmi egy repülõn... Fine! Új zélandi fehérborral hozzá az ellenálhatatlan zamatú cheddar sajt. 5 szelet egész pontosan, plusz egy "flash" pezsgõ. A stuardessnek ( légiutaskísérõ) nagyon tetszett a "flash" kifejezés ? Meg is jegyezte, visszajött kínált és már a 3. pezsgõt tölti...
De könyörgöm: hol pezsgõzzön az emberfia, ha nem a NZ Airlines Hong-Kong - Auckland járatán...?

Na ezt hogyan meséled el, Kistesó??

Hogy miért nem írtam 2 napig? Új Zéland olyan hatással van rám, amit nehéz megfogalmazni. 10 percig éreztem magam turistának, most már inkább kíváncsiskodónak aposztrofálnám magam. Nyitva a csatornák, jöhet a beáramlás!( "Ne kímélj!"-mondta Neo a Matrix-ban miközben online nyomták agyába a tudást.)
Kinn az utcán furcsa, de ismerõs világ, nem bámészkodom, de megfigyelek, keresem az egzotikumot, de ez olyan mint otthon. Hol van az otthon?... Most itt, és jól érzem magam.
Elviselik az akcentusomat, ami hol Brit, hol Aussy egy kis South African, nem ismerik fel: ez HUNGLISH ?

Az elsõ éjszaka rövid, és izgatott,hosszú sétát tettem a késõ esti városban. Auckland lehetne europai város is a jó értelemben,mégis olyan fiatalnak, és naivnak tûnik. Könnyen befogadom ezt a világot, sokkal közelebb áll hozzám, mint a pökhendi Európa. Tovább kutatnék, de elnyom a fáradság, az új élmények még keresik a helyüket. Nagyon várom a reggelt, hogy felfedezhessem ezt a titkos országot...

Auckland by bus, igazi turistaprogram - nem az én világom - bár a vezetõnk egészen különleges embernek tûnik. Így a marketing háttérbe szorul és módomban áll érzékelni egy lokálpatrióta lelkesedését, ahogy bemutatja otthonát a világ másik felérõl érkezett látszólag azonos szériájú humanoidoknak. Érdekes, van egy furcsa érzésem, hogy ez a nap csak felkészítés, bemelegítés a rég nem használt érzékék számára, olyasmi amikor állsz az ajtó elõtt, izgatott vagy a várakozástól, elképzeled, hogy mi lehet odabenn,de már sejted, hogy el sem tudod képzelni.

Na vágjunk bele...

A hegyek itt jobbra leírhatatlanul gyönyörûek. Zöldek garmadája váltja egymást a csipkésen tagolt dombokon, felfelé az erdõkig. A felhõkbõl kiszûrõdõ napfény élénkíti a zöldeket, mely a haloványtól a méregzöldig olyan játékossággal jelenik meg, hogy azt lehetetlen megfesteni.
Feljebb az erdõ a méregzöld és a fekete játéka, mintegy felhevült tajtékzó paripa, ontja a testes párát mely felhõgombócokká terebélyesedve takargatja az elbújó hegytetõket.
Ha Isten szaunázik valahol,azt biztosan itt teszi!

Az élet harsányan, mégis szelíd barátsággal van jelen, és magába fogadja a csodáló tekintetet, és egyesíti a magasban a felhõkkel.

Az anyag az energia, a tér és idõ, az élet teljes uralma alatt tökéletes harmóniában pihentet. A természet csalogatja a szárnyalni vágyót, pillanatok alatt fogadjuk be a végtelen teret és értem meg a verbalitás értelmetlenségét.

Béke, harmónia, gyönyörû idõtlenség, buja habzsolása az esztétikának, hihetetlen érzés!

Azt kívánom, álljon meg a világ és adjon idõt a merengésre! A látvány, az érzés feldolgozására, mindannak lerombolására és újjáépítésére, amit a világról gondoltam. Arra, hogy újradefiniáljam mit jelent az Otthon, mit jelent Létezni, mi az Életöröm!

Egyesülni, átérezni befogadni minden egyes fûszálat, fát és domborulatot, kitágítani az érzékelés csatornáit, hogy befogadhatóvá váljon ez a csoda, ahogy átáramolva rajtam egyre szebbé, jobbá és nagyobbá válva érezzem, hogy ez mind-mind én is vagyok, rész a részben, egész az egészben. Feldolgozni az eddig ismert sivárság égetõ különbözõségét, elütni a veszteséget, hogy ezt mind csak én élem át, nem vihetem magammal ezt az eufóriát, mely olyan erõt adhatna a Többieknek, ami engem is tölt percek óta, talán több ideje, talán régebben vagyok már itt, talán mindig is itt voltam csak nem tudtam érzékelni...

Olyan esztétikai "csapda" ez itt ami elfeledteti mindazt amit eddig rossznak gondoltam, a végtelen horizont, a leírhatatlan táj a kézzel fogható levegõ, mindaz amit a természet szépsége jelent. Mérhetetlen áhítatot teremt és hagyja, hogy habzsoljam, hogy fürdõzzek benne, hogy nevessek, sírjak, hallgassak, vagy kiáltsak, hogy átéljem és érezzem: HAZAÉRTEM!

A buszsöfõr, David zökkent vissza az életbe, érzékeli a tobzódásomat és láthatóan büszke hazájára. Kicsit furcsán néz rám, úgy mint amikor én néztem 20 évvel ezelõtt Izraelben arra az emberre, aki magától értetõdõ természetességgel kérdezte meg, hogy jár-e még a lóvasút az Andrássy úton. Cigarettával kínált és csendesen mosolygott. Megköszöntem majd beszéltem beszéltem beszéltem, egyikõnk sem vette észre, hogy magyarul .Megértõen nézett és bólogatott, és most már tudom, hogy pontosan értett.
Mi jöhet még...?

Rafting barlangtúra Waitomo. Gondoltam csónakázunk,kisebb vízesések adrenalin természet testközelbõl. Csalódnom kellett. Jéghideg víz 50-200 méterrel a föld alatt, barlangrafting egy gumibelsõn ülve, ha fennmaradsz. Kalandos, gyerünk, úgyis szükséges egy kis akció a merengésben.

A thermoruha büdös és csurog belõle a víz, hideg, és a "nagyon európai" civilizált testemnek, testidegen. Magamra erõltetem, beszorítva érzem magam és nehezen mozgok. Beülünk egy kisbuszba amit egy GI Jane vezet. 5 perces út, kiszállás. Bemelegítés, majd próba, az elsõ raftingélményem.
Háttal 4m magasról a jéghideg folyóba, úgy, hogy egy gumibelsõt - mint mentõövet - szorítasz a seggedre. Halálfélelem - pszeudo, de erõs- majd ugrás. Rövid de jól esek, a nyakamba ömlik a jéghideg víz, nem tudom hol a fent és a lent, kell ez nekem??

Bebújunk egy sziklahasadékba, - alattunk ömlik be a jeges patakká szûkölõ folyócska,- és a nagy test alig fér be a sziklacsipkéktõl, majd megnyílik a kürtõ és gondolkodás nélkül (?) vetem magam hanyatt a semmibe és landolok egy koromsötét barlangi vízgyûjtõben. A fejlámpa fényében felsejlik a 80 méter magas barlang "gondosan" csipkézett mennyezete, egy új fajta világ, hogy az "extrémcsávónak" elálljon a lélegzete.
Keresztülcsorgunk, mászunk, kapaszkodunk különbözõ hasadékokon, már nem fázom, bár a hideg néha futkos a hátamon a látványtól. Több tízmillió esztendõ mûvészete felettünk, mely ismét magamhoz térít, a méretemet illetõen.
Kikapcsoljuk a fejlámpákat és a vágható sötétségben megjelenik az univerzum csodája, a csak itt látható természetes planetárium.
A mennyezetet csipkedomborain többszázezernyi apró fényforrásként tündökölnek a barlangra jellemzõ és csak itt élõ pókszerû lények, lenyûgözõ kékesfehér csillagorgiát varázsolnak a hanyatt úszó felfelé bámuló extrémmagyargyerek bûvöletére. A szem könnybe lábad, nincs több fázás, nincs külvilág, csak sötét, pára és ez a leírhatatlan valami csoda. A lámpaoltással megszûnt dimenziók, tér és idõ értelmetlensége nyilvánvalóvá válik, semmi nincs csak ez a mágia, varázslat és új eufória.
Megoperálhatnának közben annyira nincs más csak ez a fényorgia.
Pause snitt etc.

Ez a föld leírhatatlan! Olyan hatással van rám, ami semmi eddigihez nem hasonlítható. Teljesen felold, magába fogad és megszûnik minden erõfeszítés. Talán ilyen lehet a tiszta teremtés, maga. A környezetem tekintélyes emelkedett, barátságos és az enyém, a tulajdonlás legtisztább értelmében. A zöld domborzat a fehérlõ juhfoltok, marhák, lovak tökéletes harmóniában illenek a képbe, Huh nagyon jó élni!
Ha most kitennének ide étlen-szomjan, azt hiszem akkor is a végtelen túlélést érezném semmint a fizikai kényszereket. Soha hasonlóra sem emlékszem...

Újabb váltás, gyomrot kényeztetõ, de a lelket is melengetõ program. Vacsora a SKYTOWER panorámaéttermében 330m magasan a kivilágított Auckland felett. A helyszín tiszteletteljes alázatra késztet az emberi faj iránt. Az építészet és a fantázia lenyûgözõ csodája ez a hely.
Az ételkínálat, a luxusfeeling rövid idõre képes elvonni a figyelmemet, de mint igazi gourmand nem mehetek el szó nélkül a kitûnõ friss osztriga nyers tengerzamata, vagy az opálosra párásodó pohárban gyöngyözõ Mumm pezsgõ nyújtotta kulináris költészet mellett, hiszen az élethez az étel is hozzátartozik és viszonylag régen eldöntöttem, hogy a Tesco gazdaságos nem az én világom.
(Ha valaki egyszer elolvassa ezt a beszámolót tudatom vele - mielõtt félreért - ha éhes vagyok a zsíroskenyér lilahagymával mennyei eledel, ám ha ENNI akarok akkor szeretem megadni a módját :)
A vacsora gyönyöre eltéríti a figyelmet és az ízlelõbimbók tobzódása gúzsba köt egy idõre, de kitekintve az asztalunk melletti panorámaablakon, eluralkodik az érzés: "enni máskor is lehet...". Felállok és "mosdótúrát" színlelve magamra hagyom magam az étterem fedett panorámateraszán, és újra hagyom szárnyalni az érzéseket a fényárban tündöklõ Auckland felett. Sohasem hittem,hogy a város bármikor lenyûgözhet ,s mivel ezt érzem elgondolkodtat.
Messze messze a sötétbe veszõ szigetárnyak felé gondolkodom. Mint prédára váró krokodilok sejlenek fel a fény határán túl, bujkál a megannyi forma, árnyék, a domborzat, amit millió évekkel ezelõtt szórt szét izzó tüzijátékként a természet, hogy kihülve, szilárddá merevedve, pillantásnyi történelem után egy fantasztikus szigetvilág pompázatos rendetlenségévé gabalyodjon, amit késõbb valaki majd Új Zélandnak nevez el.

Tehát mégsem a város, ami lenyûgöz, hanem az azt körülfogó végtelen csoda, az idõtlen tér.

Ûrhajós érzés körülnézni, a távozás elõtt magamba zárni ezt a lenyûgözõ várost, mely úgy fogadott a barátságával, hogy egy percig sem éreztem magam idegennek.

Miért van ez a hely ilyen messze?

Nem is olyan régen Erdély hegyei között ugyanezt kérdeztem, de tudom, hogy ez most más.
Akkor a haza fogalmát morzsolgattam, most az OTTHON érzése kezd értelmet kapni, majd egy kis szomorúsággal gondolkodom el, mint a katona akit messzi harctérre visznek...

Mikor láthatom majd újra az OTTHONOMAT!?

Ez az a hely ahol le tudnám élni a maradék néhány életemet, és leperegnek az itt töltött idõ csodás filmjének kockái, és egyre természetesebbé válik számomra, hogy itt vagyok...

Hol máshol is lehetnék? Minek? Minden itt van és semmi nincs itt, basszameg megint a sírás környékez olyan egyedül vagyok.
Remélem a családom eljön majd velem ha hazatérek, és letelepszem itt.

Isten Veled Új Zéland, nem válunk el örökre. S mint a szerelmes ifjú, ki nem meri, s nem tudja kedvesének az igazat vallani, bíztatlak: visszajövök hozzád Kedves. Noha mindketten tudják, hogy kishíján lehetetlen az ígéretet betartani, a remény örök... Én pedig tudom, hogy a biztatás valójában magamnak szól!

Egyszer talán le tudom majd írni mindezt, és erõsödik az érzésem, hogy ne utinapló legyen hanem sikerjelentés. Tudom, hogy egyszer még azt fogom megírni, hogyan történt, hogy volt egy legény Közép-Kelet Európából aki megtalálta a helyét a világ másik felén, és most elmondja Nektek milyen kicsi ez a bolygó ha megnyílsz, és milyen nagy a távolság Kerepestarcsáig, ha nem tudod Ki vagy és miért.

A Bora-Bora vulkán hegye nehezen önthetõ szavakba, és ezt már talán nem is érdemes.
Bárki fogja olvasni soraimat nem érezheti értheti láthatja ezt. Ha Isten Új Zélandon szaunázik, akkor itt élte ki játékos kedvét...

Lehet, hogy ott voltam azon a hajón, ami több száz évvel ezelõtt kötött itt ki elsõként..., mert ismét megszûnik a világ, a motorhang, a víz moraja, az idõ, csak a pálmákkal szegélyezett dzsungelszerû part marad, a magasba törõ vulkán idõ-csonkította csúcsa, a testén burjánzó részegítõ flóra, a tenger mindent feledtetõ bódító illata... A FÖLD az ismeretlen föld, a felfedezés izgalma az elmondhatatlanul hosszú utazás vége; a kaland kezdete, a "hát tényleg itt vagyok!" euforikus öröme kapcsolja ki a külvilágot.
Megigazítom a kardomat, bár érzem nincs mitõl félni, csónakba ugrom, evezz, evezz, és vedd birtokba a csodát...

Kikötés után a legfeltûnõbb a meleg! Nem trópusi meleg, hanem csak meleg. A vízen nem érzed, a szigeten mellbe vág. Rájövök, hogy jobb a tengeren, innen a szigetrõl kitekintve lehetne Zanzibár is vagy Cancun, ne érts félre, gyönyörû, de csak a tenger felõl "leírhatatlan".
Elfoglaljuk a szállást - a megszokott színvonal - a bungaló teraszáról messzire látni, túl a korallzátony csendes türkiz vizén, a szirt határán már a sötétlõ óceán faragja a zátonyt, gyakran kilóméterekrõl is látható vakító fehér tajtékfogaival. A szirt állja a támadást az idõk kezdete óta, türelmesen küldi vissza a támadó habokat, mik újult erõvel háborogva támadnak újra, a szörfösök és vitorlások legnagyobb örömére.
Feltámad bennem a hajós érzés, alig várom a másnapot, hogy behajózzunk és bejárjuk ezt a titokföldet, mely minden szögletével izgatja és csigázza az érzékeimet... apropó enni kellene!

A parti beach-restaurant szintén helyi fából és gyékénybõl épült bungaló, gyöngyözõ Heinekenel ( majd elkérem tõlük a reklámpénzt ) várnak és megkóstoljuk Polinézia nemzeti eledelét a Sushimit.
Nyers vöröstonhal szeletek párolt rizs, kagyló héjában szervírozott két féle egzotikus ízû mártás és lágy wasabi a bevállalósoknak.

Rögtön a kaja után a tengerparti árnyékos fövenyen nyugágyak hívnak... és nem váratom õket sokáig. A következõ 3 óráról ne kérdezz, mert nem emlékszem, de biztosan a családomról, és Új Zélandról álmodtam.
Vacsora közben el elaludtunk és senkit nem érdekelt, hogy: eeeeeemmmmbbbeeerrr! Bora-Borán egy tengerparti szálloda éttermében vacsorázunk, miközben Kerepestarcsán Józsibácsinak döglenek a nyulai...

Megint ágy és végre hajnal! Na, hát a napfelkelte Polinéziában nem hagy kívánnivalót maga után. Az egyetlen hiány, hogy Õk nem látják ezt velem, de túl kell tennem magam a családom hiányán erre a 3 hétre különben bele fogok õrülni...

A segítség hamar érkezik egy 60 lábas ( kb 20) méteres vadonatúj katamarán ( kéttestû hajó ) személyében, 3 kedves fiatalember a személyzet, a hölgy aki fõz és takarít majd, és a matróz helybeliek, a kapitány francia. Megcsodálom a hajót, full luxus, könnyedén fogadom el.

Elindulunk. Színorgia és tenger, tenger, és színorgia. Egyre bátrabban hisszük el, hogy itt vagyunk, egyre könnyebben lesz úrrá rajtunk a pancsoló kisgyermek sikongató öröme, ahogy a tatról ugrálunk a hihetetlen kristáymedencébe, és tobzódunk a látvány káprázatában hol a hajóról, hol a habok alól felszínre érve. A lubickolás csintalan játéka, a polinéz nap simogatása, a minket körülvevõ giccsfeeling, valahogy senki nem gondol most munkára.

Pazar ebéddel köszön be Sandra, õ felel, hogy a catering megfelelõ legyen, és AZ! Persze írhatnék az ízorgiáról, a csodás terítékrõl, a kommersz de finom francia asztali borokról, az étkezés lényege mégis a helyszín és azzal egyelõre nem tudok mit kezdeni fogalmazásilagosan... Persze Új Zélandnak nem érhet nyomába ?

Gáborral(tetvérkém) úgy döntünk, nem hagyjuk el a fedélzetet a kabinunk luxusáért és a két hajótest között feszülõ hálót választjuk szálláshelyül, és este hatkor bebizonyosodott, kiválóan döntöttünk.
18.30-kor kinyílik a planetárium. Lefekvés után alig tudunk elaludni, mit elaludni, lenyugodni... Csillagmilliárdok csalogatják a koromfekete égbolton a figyelmet, megakadályozva a fáradt szem pihenését, hiszen vétek lenne ezt most abbahagyni (hátha holnap már nem lesznek ott)

ÚRISTEN! Egy hajón fekszem a Csendes óceán egyik leggyönyörûbb öblében, és egy csillagvizsgálóban töltöm az éjszakát. Leírhatatlan... Nem tudom meddig tart mert elnyom az álom, Aucklad, Waitomo, Roturoa, Tahiti, Gyáli út, Bora Bora, ki tudja merre járok még álmomban, a testem meg olyan helyen pihen, amirõl a világ többi részén embermilliók álmodnak a saját ágyukban. Igazságos nem?

Nem gyõzök betelni a térrel, gyönyörû ez a bolygó, az eddi ismert szavakkal nem írhatók le az óceán színei, új fogalmakat kell elõhívnom a memóriámból, hogy le tudjam írni azt, hogy SZÉP. Itt kell ma abbahagynom...

Navigare necesse est! Furcsán hangzik ez egy kontinensrõl érkezõ idegentõl. Láttam az egyiptomi piramisokat, Massada fennsíkjáról Herodes palotáját, és a nagy Római légiók táborhelyeit a Holt tenger partján, A Kölni Dóm tövében csodáltam az európai építészet lenyûgözõ eredményét, Mexico gyönyörû ege alatt az Azték és Maya istenek tiszteletére emelt bálványok leírhatatlan üzenetét fejtegettem, Velence, a Notre Dame, Stonehenge, vagy Esztergom bazilikája... az ember tényleg csodákra képes, az alkotás, a teremtés végtelen...
A természet pedig csendesen megmosolyogja mindezt.

Ha egyet kívánhatsz halálod elõtt, hát akard látni Polinéziát!! ( De elõtte kívánj egy életet Új Zélandon! :)

Tahaa szigetére 4 órás vitorlázást követõen érkezünk. Volt idõ a merengésre, felidéztem az új zélandi képeket ( nem volt nehéz) és lezártam a Bora-Bora nyújtotta csodák feldolgozását.
Kiderült, éppen idõben. Ha Bora-Bora az éden akkor Tahaa szigete maga a mámor!

A burjánzó növényzet a csipkés hegyoldalakon nem ereszti az ámuló tekintetet, fel és alá vezetgeti, hogy pontosan rögzíthessen minden apró részletet, mintha tudná, talán utoljára nézheti meg így . A gyöngyszínû sima-tükrû öblök tovább kábítják a csodáló elmét, a part menti pálmaszegély jelzi meddig jöhetsz, hisz a felett már a dzsungel sûrû, beláthatatlan és áthatolhatatlannak tûnõ rejtélyes fala mutatja, itt a hatalom a természeté. Hatalmas brokkoliként bugyog a zöld ezernyi árnyalatával színezve, a formák sehol sem élesek, minden gyengéd és sima. Ahogy a vendéglátónk mondta:" no stress in Polonesia...".

A naplemente egy csendes kis öböl rejtekén ér minket. Az öböl csendje a simogató lágy szellõ, a lassan a hegyek mögé bukó aranyfürdõt vett hatalmas Nap búcsút vesz egy utolsó símítással, és én még sohasem éreztem magam ennyire egyedül...

Egyedül a Paradicsomban, egy kiváló társasággal..., a Családom hiánya elviselhetetlennek tûnik, sosem kívántam még ennyire, hogy ott legyenek velem, magam sem értem pontosan miért fojtogat a sírás, hol örömömben, hol a tehetetlenség kínzó csapdájában, amit az áthidalhatatlan fizikai távolság okoz.

Az éjszakát várom megint, hogy a fáradt ernyedés, a megváltó álom újra hazarepítsen, és átadhassak valamit ebbõl a lélegzetelállító csodás teherbõl, amit az élmények garmadája tesz a lelkemre minden másodpercben, nem hagyva idõt a feldolgozására, a megkönnyebbülésre, a merengésre, mely segítene rendszerezni e gondolaton túli csodavilág képorgiáját.

Éjjel újra a taton. Fekszem a hálóban körülöttem csak a természet lágy hangjai, már mindenki alszik és csak a barátaim a csillagok tündökölnek, tapintatosan nem vesznek tudomást a gondolataimról, de biztosítanak, a fény sosem alszik ki.

Megnyugtat a fényük és mámoros álomba ringatnak a lágyan hullámzó tengerrel, és a símogató esti széllel karöltve. Lassan elmúlik a szorítás, a hely, az álom és a valóság gyönyörû elegyének kábítószere átsegít, hogy újra szárnyalhassak, szabadon távolságok nélkül, hazalátogatva, az együttlét örömét átélve, sajnos túl gyorsan találom meg újra a testem.
Tudom, hogy csak a napi lélekemelõ pillanatok futnak ki keveredve az õrülettel, aztán irány a végtelen.

Hajnalban néhány perces frissítõ zápor térít vissza a jelenbe, alvás közben a gazdátlan testre ömlõ trópusi zivatarrá válik, s mire felriadsz már csurom víz vagy és az egész nem több, mint pár perces megtisztulás, mely után a csillagok még ragyogóbban üzenik, aludj csak, pihenj, hamarosan kezdõdik egy újabb csodás nap...
Sziporkázva oldják a végtelen világ egyhangú sötétjét csak itt az Egyenlítõ környékén tapasztalható intenzitással. A Hold már egyáltalán nem tükrözi a nagy csillag fényét, így jut játéktér a többieknek, akik nem gyõzik túlragyogni egymást, a visszaalvó bágyadt utazó legnagyobb gyönyörûségére.

Hajnali ötre már a hegyek mögé tolakszik a felkelõ nap, sugarait bontva rajzolja körbe a még durmoló hegyeket, fekete és aranyló karéjt húzva köréjük, mintha egy árnyjátékos készülne elõadásához, mely biztosan elmarad hisz a nagy csillag úgy röppen fel a hegy mögül, mintha harsogva, ujjongva azt kiáltaná, ébresztõ, táncra fel!

Új nap kezdõdik hát a paradicsomban, és már látom nem vagyok képes utinaplót írni. Gábor könnyebben jegyzi fel mindazt mit befogadni képes, szorgalmasan dokumentál, igazi utazó Õ, semmi nem marad majd ki amit csak láttunk.

Képtelenségem boldoggá tesz mert hiszem, hogy leírhatatlan ami velem történik, s nem kell átéreznem a tehetségevesztett alkotó középszer fájdalmát,amint nemtelen mûvét szemlélgeti, s nem érti mit csodálhatnak azon szemlélõi, mikor Õ tudja, Õ látta a valóját e satnya másolatnak...

Talán az elmém valaha engedi majd, hogy távoli helyeken - kiengedve magából terhes tartalmát - mások is hozzájussanak annak mámorító csodájához, és érezhetik majd a gyógyulás illúzióját egy szürke világban, mint a kispolgár, egy prostituált ágyát elhagyva, rövid és hazug de nyugtató szerként, hogy kibírják a szürkét ebben a színes gyönyörû világban.

Hiszen leírni nem tudom mindazt mi túlcsordul bennem, néha túl sok majd újra sóvárgom utána, e bûnre csábító vad harmónia, a tenger a szél a színek és illatok, a hiány s a túladagolás, és megõrülsz ha nem kapod meg és beleõrülsz ha megkapod és egyedül vagy...

Utoljára utaztam a családom nélkül!

Ha azt hiszed nem volt jó, nem értesz semmit, ha gyengéd írígységet érzel, megértelek. Ha megértettél irígyellek érte, de ha azt hiszed jó volt nem értesz egy kicsit sem.
Az egész lényege az utolsó mondat! Isten, Haza, Család! Istened s Hazádat megcsalád, de ha Családod istened,Hazádat megleled mert ott a hon ahol isteni családod. S ott Hon, ahová Hazaértél Isteni Családodhoz... megõrültem? csak szórakozom, vagy magamat szórakoztatom, esetleg menekülök...

V i s s z a k e l l m e n n e m Ú j Z é l a n d r a !!!

azér heppiend, már újra érzem a szürkét...

Budapest, 2008 májusvége

Vissza a gondolatokhoz