Egyszer le kellene írni mindent!

Mindent, ami csak örömet okozott, ki tudja milyen hosszú utamon. Egyszer írok majd egy könyvet, ami hiteles históriája lesz mindannak, ami vagyok.
Már csak ki kellene találnom mi értelme van EGY könyvet írni...

egyelőre itt a honlap

A nagyapám volt a második a sorban

A nagyapám volt a második a sorban. Apró termetû inas õsz hajú emberre emlékszem, meg arra, hogy nagyon, nagyon erõs keze volt. Mindig pirospozsgás arcát szöges borosta védte, emlékszem az ölelésre, ahogy arcunk összeért, s ragadt át arcpírja rám is ahogy drótkefés állával nagyapai csókja közben végigszántotta a képemet. Munkásruhája szaga, az olcsó szappan semleges de jellemzõ illata és a bõre együtt adta meg az összetéveszthetetlen Papaszagot, amit úgy imádtam. Õ volt a mesebeli nagyapó, a kalandok forrása, de az örök megrovó, akibõl természetes és õsi féltés áradt, miközben az életre tanító elfoglalt nemtörõdömséggel hagyott figyelmen kívül. Õ volt a távoli, az egzotikus nagypapa, akihez messzire kell utazni, ahol biztosan ott maradunk a hosszú út után, és aki az elmaradott kis bihari falu unalmából egy "modern" fiúcska számára Paradicsomot teremtett szalmából, vesszõbõl és bõrbõl. Minden dolog ami a keze ügyébe került számomra a titkok tárháza volt. A kukoricamorzsoló, a kétnyelû kés, a satu, a gyalu, a szárvágó, vagy a háromágú villa, mind a kreatív ember ezredéves tudását szimbolizálták, és mint ilyenek természetesen felkeltették gyermeki kiváncsiságomat. Szóval Õ volt a második a sorban, lesz még szó Öregapámról, de ott van az elsõ, a legendás, aki családom történelmének elsõ ismert láncszeme, a dédapám. Nem tudom, hogy amit róla tudok abból mennyi a valóság és mennyi amit gyermeki elmém tett hozzá a családi anekdotákhoz, de az biztos, hogy szép szál magyar legény lehetett a dédapám. Egy megsárgult dagerotipia tanusítja, hogy drága dédanyám talán ha a melléig ért fel. Kackiás bajszú, amolyan huszáros férfira emlékszem lehet huszonpár éves a képen, sötét lovglónadrág tükörfényes vastag bõrcsizma. Jó kiállású, de fényképészhez nem szokott ember, az esemény hatására kissé mesterkélt feszes testtartás, de a szeme... Öregapám vakító kék szeme csillogott olyan huncut módon mint dédapámé a képen.
Szóval kitaláltam én, hogy milyen lehetett akkor amikor a történet játszódik:
napszámosok jönnek még Mosonból is aratásra, tengernyi búza vágyja a magtár hûvösét a Hûse birtokon. Hajnali fél háromkor a kaszát sóvárgó hullámzó gabonatenger partján dolgos parasztemberek állják a sorukat. Megérkezett a gazda, szálfa méretû dübörgõ hangú jókedvû ember, akin látszik, hogy nem a munkát osztani van itt, hanem maga is részese lesz az "Élet" betakarításának. Szóval hajnalhasadtán a dédapám minden napszámosnak szép darab kenyeret, emberes szalonnát, meg jó fej vereshagymát osztatott majd jó egészséget kívánva, és Isten segítségét kérve evésre buzdította kaszás népét, úgy hogy tenmaga sem maradt ki az erõgyûjtésbõl. Mondják frissen fejt tejet is osztottak - bár ahogy megismertem, szerintem inkább pálinka lehetett - nagy kannákkal hozták a hajnali fejés eredményét a tehenészetbõl. Úgy hírlik többszáz marhát számlált a birtok, amibõl bízvást elegendõ számú fejõstehén lehetett.
A reggeli után ellenõrzés következett. Aki nem ette meg a porciót azt elküldte - állítólag -, mondván aki enni nem tud az dolgozni se igen. Mindenesetre a legenda szerint a munkások nagyon szerették, mert mindig õ dolgozott a legderekabbul és nem éreztette senkivel indokolatlanul, hogy õ az úr a háznál...
Ami ifjukorom legjobban tetszõ története volt, azt nagyanyám mesélte el dédapámról. Akkoriban már kevesebbet szólt a fáma a kaszálásról, és egyre többet az okos lováról. Egylovas kiskocsival járta a határt és hazafelé menet nem mulasztotta el meglátogatni a kocsmát, ahol, mint hírlik bõkezûen áldozott az egészség oltárán, s ha rajta múlt volna, az egész világ egészségesebb lett volna, annyiszor fejezte ki ebbéli jókívánságát. Persze nem csak Tiszagyulaháza volt a mulatás színhelye.
Egy-egy jobb év végén - mondják, akár 1-2 hetet is eltöltött a fõvárosban, és onnan lehetett tudni, hogy jól érezte magát, és azt, hogy nem egyedül tette, hogy hazatértekor embereket hozott. Nos ezek az emberek ilyenkor néhány tucat marhával és kondányi disznóval távoztak, fizetségképpen a budai dorbézért.
Hát erre monták, hogy : "Boldog Békeidõk"
Meséltek még mást is a vén szülék, de egy magamfajta beállítottságú lélekben inkább csak a fenti emlékek élnek. Biztosan jól megértenénk egymást a dédapámmal - életszemléletilegesen...

Harmadikként egy jólelkû fiúgyermek viselte nevünket. Azt mondják kevés dolog volt amit e csibész meg a cimborái nem követtek el ebben az Isten háta mögötti kis bihari faluban. 1937-et írunk a világ gyomra már felfordulóban, és alig jött világra, tanult járni beszélni, na meg dolgozni a már korántsem oly nagy birtokon - a 20-as évek vörös tüze felemésztette a hatalmas kulákbirtokot - , épphogy meg tudta fordítani a négyágú karikás ostort, idegen egyenruhák ûzték egymást a falu határában, ügyelve arra, hogy be-belátogassanak és ami ehetõ azt elrabolják. Aki tehette a tanyavilágba menekült, csakúgy mint apámék, majd rokonoknál leltek menedéket nagyanyámmal, míg ifjú nagyapám, immár másodízben valami távoli helyen védte a hazát vagy mi, majd amint befejezte a katonáskodást, rögvest fogolytáborba invitálták, amirõl keveset tudok, mert öregapám nem szeretett panaszkodni...
Édesapám- akkor még nem volt az- a falusi gyerekek Istenes életét élte, nevelte nagyanyám gyakran ostorszíja is, késõbb mikor öregapám visszatért kordába szorult a betyár kölykök csibészsége, és ahogy jóapám mondogatta, majdnem megszelídültek. Persze az, hogy - hrabali képként - miként kötötték nagybátyámat a harangozókötélhez, akit késõbb a pap kergetett világnak, mert nem tudott abbamaradni miatta az esti misére hívó harang szava, a mai napig nevettetõ történet, pedig manapság már 70 felett Õ is néha másképp meséli a kalandokat. Itt jegyzem meg, hogy létem mai valója ilyetén a szerencsének köszönhetõ - áldja az ég a szerencsét -, mivel apám papnövendékként képzelte megszakítani a névöröklés folyamatát, és csak a háború utáni politikának köszönhetem, hogy megszüntették az iskolát, így adva új esélyt, hogy mintegy húsz év múltán én lehessek a negyedik. 1950 és 1960 között apám 3 életet élt le, errõl talán még másutt lesz módom írni, de az, hogy végül az Állatorvosi Egyetemen kötött ki jelentõsen segített, hogy most írhatok. Itt ismerte meg Édesanyámat, majd innen egyes út vezetett a számomra ahhoz a 45 évvel ezelõtti pillanathoz, amikor is folytatva a régi hagyományt negyedikként a sorban ezt a nevet kaptam.

1990 Karácsonya volt. Az elsõ közös Karácsonyunk Krisztivel - büszkeség, hogy azóta 21 volt - ott álltunk a Fa elõtt egymás kezét fogva és éreztük, már majdnem Család vagyunk. Mindketten úgy gondoltuk, hogy a majdnem az kevés, és 1991 Karácsonyi ajándéka egy gyönyörû - akkor már 2 hónapos - baba volt, aki fiúra sikerült és a keresztségben a Ferenc nevet kapta. Megvolt hát az ötödik, de róla nem itt írok, hiszen ebben a bejegyzésben csak a nevemet akartam röviden részletezni...


Vissza a gondolatokhoz
Oszd meg ismerőseiddel is!

Copyright © 2006-2022 Hüse Ferenc
Frissítve : 2020 04 25