45 év telt el azóta, hogy az akkor még picinyke testemben szüleim nagy örömére felsírtam. Utoljára talán akkor éreztem úgy, hogy megérkeztem. Azóta szinte szünet nélkül mosolygok.

Most, hogy életem harmada már a múlt, itt az ideje hogy legyen egy honlapom, ami örömet okoz.

Örömet magamnak, az emlékek miatt, örömet azoknak akiknek fontos vagyok, és talán azok számára is jut néhány örömteli perc, akik érdeklõdve böngészik oldalaimat.

Kíváncsian várok, hogy megtalálnak-e mindazok, akik miatt az vagyok aki vagyok, mindahányan akikkel valaha kapcsolatba kerültem, és emlékeznek még rám. Itt fogok ücsörögni a bal felsõ sarokban, és mosolygok. Jó kis móka lesz remélem!

Kellene írnom imádott családomról, a munkámról, amit örömmel élek meg, az életemrõl a teljesség igénye nélkül, de úgy döntöttem ennek nem a nyitólapon a helye, akit érdekel, úgyis minden fontosat megtalál a következõ oldalakon.

Sokan mondták rólam életem során, hogy én mindig szembe megyek a tömegekkel, hogy sajátos szemüvegen keresztül nézem a világot. Valóban. Nem állíthatom, hogy bármikor is a szürke unalmas átlag életét éltem volna. Ez persze nem külsõségekben nyilvánult meg esetemben, sokkal inkább jelenti az állandó útkeresést, a szûnni nem akaró kiváncsiságot és azt a gyakran túlcsorduló életimádatot, ami mindig is jellemzett. Igen, nyughatatlan vagyok! Hajt valami ismeretlen vágy, hogy megkeressek, és megtaláljak valamit, valahol, valamikor ...

Boldog vagyok, és állandó elégedetlenség hajt. Egészséges vagyok, és naponta meghalok egy kicsit.

Mindenem megvan ami fontos a számomra, és minden nap koldus és földönfutó vagyok, de megmagyarázhatatlan bizonyosság csitít minden percben: idõben oda fogok érni !

Boldoggá tesz, ha velem tart!